A 15. századtól évszázadokon át tombolt Európában a boszorkányüldözés. Több százezer nőt és férfit, sőt állatokat is máglyahalállal sújtottak. A vakbuzgóság, a rosszindulat és az anyagi érdek találkozott: rájuk bizonyították, hogy a Gonosszal cimborálnak.

A kereszténység korai időszakában a pogány hit követői az egyház ellenségeinek, vetélytársainak számítottak. Ezért a régi vallás isteneit az új vallás ördögeinek nyilvánították. Azokat pedig, akik nem tértek át az új hitre, a Sátán híveinek tekintették. A kereszténységet el nem fogadó emberek ellen valóságos hadjárat indult. A pogány vallások varázslóit, javasembereit, jövendőmondóit azzal vádolták, hogy terméketlenné teszik az asszonyokat és az állatokat és rontást küldenek a termésre.

Malleus Maleficarum – és a kezdetek

1484-ben VIII. Ince pápa bullát adott ki a boszorkányság ellen. A sokféleképpen magyarázott pápai bulla mindenekelőtt részletesen felsorolja, hogy a boszorkányok miféle ártalmas gonoszságoknak a szerzői. Azután teljes hatalmat ad az inkvizítoroknak perbefogásokra, s egyszersmind utasítja a papságot, hogy a szószékről világosítsák fel a népet a boszorkányok üzelmeiről. A bulla lényege az volt, hogy szembefordítsa a keresztény embereket a természeti vallás követőivel. Azt állította, hogy a boszorkányok ártalmas varázslatokat folytatnak és az ördöggel kötöttek szövetséget, megtagadták Istent és az ördögre esküsznek, mindezzel pedig elveszítik az örök üdvösségüket.

A bulla kiadását követően, 1486-ban két német Domonkos-rendi szerzetes, Heinrich Institoris Kramer és Jakob Sprenger Malleus Maleficarum (Boszorkányok pörölye) címmel boszorkányellenes könyvet adott ki. A könyv annak ellenére látott napvilágot, hogy a kiadására nem kaptak engedélyt a kölni teológiai egyetemtől. A könyv rendszerezte a boszorkányokkal kapcsolatos tudnivalókat és határozottan felszólította az embereket a boszorkányság üldözésére.

A könyv három részből áll. Az első rész részletezi a boszorkányok képességeit, erejét, cselekedeteit, varázsigéit és igézéseit: képesek vihart támasztani, átváltozni és átváltoztatni, szemmel verni, a felsorolás folyamatosan bővülhetett, az adott esethez igazodva.

A második részt a nőknek szentelték az írók, szemléletesen taglalják a romlottságukat, gyengeségüket a bűnnel szemben, és hajlamukat a gonoszságra és a testi vágyakra. A szexualitás és a boszorkányság szorosan egybefonódott, hiszen a boszorkány erejét az ördögtől nyeri, nemi aktus közben. Az okozott kár is ilyen jellegű volt szerintük: impotencia, szemmel verés, házassági viszály, reménytelen szerelmek és gerjedelmek.

A harmadik rész a vizsgálatok kezelési útmutatója, alapvetően az inkvizítori nyomozás és kihallgatás menetét, a próbatételeket, vagyis a kínzásokat részletezi. Vízpróba (ha alámerült ártatlan volt), tűpróba (boszorkánybélyegek után kutattak, valamint tűvel szurkáltak bizonyos pontokat. Ha nem vérzett, bűnös volt.), könnypróba (a boszorkányok nem tudnak sírni).

Tombolt a vész

A Malleus Maleficarum hatására Európa nyugati felén (Nyugat-Európa, Dél-Európa, a mai német területek és Észak-Európa) hosszú és igen kegyetlen boszorkányüldözés vette kezdetét, az inkvizíció tömegesen tartott úgynevezett boszorkánypereket. Az üldözésekben jelentős szerepet játszott az ezidőtájt kialakuló nőgyűlölet is.

A boszorkánysággal megvádolt emberek az esetek többségében becsületes keresztény nők és férfiak, egyedül maradt özvegyek voltak, akiket szépségük, érdeklődési körük, megközelíthetetlenségük, netán esetleges szakmai tudásuk miatt (például bábaasszonyok, akiknél túl kevés újszülött halt meg, vagy füvesasszonyok) az őket körülvevő közösség megbélyegzett és kivetett.

Az egyházi bírósághoz a közösségek világi vezetői nyújtották be a perkérelmeket. A hivatalos hóhérok által végrehajtott ítélet általában máglyán való elégetés volt, amit nyilvánosan hajtottak végre. Az embereket ezzel is az adott közösség íratlan törvényeinek betartására figyelmeztették.

A boszorkányság vádjával sok olyan átlagembert is megvádoltak, akiknek a vagyonára fájt valakinek a foga, így az könnyen megszerezhetővé vált. A hadisarcot a Vatikán éppúgy levette, mint a helyi inkvizítorok és városi tanácsosok. A boszorkányperek egyik jellegzetessége az volt, hogy bár a korabeli perekben csakis tiszta előéletű, feddhetetlen polgárok tanúskodhattak, a boszorkányperekben bárki lehetett tanú, még olyan is, aki a vádlottat nem ismerte, esetleg csak látásból. A hivatalos ítélet általában nyilvános máglyahalál volt, kivéve Angliát, ott nem égettek, jobban szerették az akasztást és a lefejezést.

Néhány helyen még állatokat is végeztek ki, mert azt hitték, hogy állat testébe bújt a boszorkány. Ez az időszak jó alkalom volt a hatalmon levők számára is, hogy leszámoljanak politikai vagy családi ellenségeikkel, illetve azokkal akiket irigyeltek.

Akik felléptek ellene

Míg a legnagyobb boszorkányper-hullám elindítása az említett Domonkos-rendi inkvizítorok nevéhez fűződik, addig a boszorkányégetések ellen elsősorban jezsuita szerzetesek emelték fel a hangjukat, de ennek sokáig sem az egyházi, sem a világi hatóságok körében nem lett hatása (sőt maguk is sokszor menekülni kényszerültek a bosszúból a nyakukba akasztott perek elől). Az első bátor hangot a reneszánsz bölcselő, Cornelius Agrippa, illetve tanítványa, a kálvinista Wierus (Jan Weyer) képviselték (Wierus: De praestigiis daemonum, azaz A démonok szemfényvesztései). Utóbbinak az őt ért támadások miatt el kellett menekülnie lakhelyéről, Düsseldorfból.

Anton Praetorius megfogalmazta 1602-ban a boszorkányőrület és a kínzások ellen írott könyvét Gründlicher Bericht von Zauberey und Zauberern (Részletes tanulmány varázslatokról és varázslókról) címmel.

Wierus művét három jezsuita, Adam Tanner, Paul Laymann, illetve Friedrich von Spee folytatta. Von Spee, akit a jezsuiták hivatalos gyóntatójaként a boszorkányperekben elítéltek szolgálatára rendeltek ki, látva az ártatlan elítéltek tömegét fiatalon megőszült. Tapasztalatait a Cautio criminalis című akkori "bestsellerben” írta meg – amit csak névtelenül mert megjelentetni. A Wierus köréhez tartozó más protestáns teológusok is tiltakoztak az emberégetések ellen (például Balthasar Bekker: Az elvarázsolt világ című írásában).

Boszorkányüldözés Magyarországon

Magyarországon Könyves Kálmán király híres boszorkánytörvénye ("Strigákról pedig, akik nincsenek, semmiféle említés ne essék”) a 12. század elejéről származik. Ezen törvény tiszteletben tartása megakadályozta a néphiten alapuló boszorkánypereket a magyar történelem során, azokat a maleficák elleni eljárásokra korlátozta. Ám még ezekre is viszonylag ritkán került sor, eltekintve a 16–18. század közötti zavaros időket.

A három részre szakadt Magyarország, a vallásháborúk, illetve a Habsburg elnyomás évszázadaiban két nagyobb üldözési hullám zajlott. A boszorkányság vádja olykor férfiakat is sújtott, és egyes esetekben a politikai ellenfelek eltávolítását is szolgálta. A vallomásokat gyakran kínvallatással csikarták ki a vádlottakból.

Az összesen mintegy ezer magyarországi boszorkányper egy része halálos ítélettel, más részük enyhébb büntetéssel zárult. Szeged egyébként élenjáró volt a hazai boszorkányüldözésben, a Magyarországon lezajlott boszorkányperek több mint a felét itt folytatták le, és gyakran ártatlanul megvádoltakat is kínhalálba küldtek. 1728. július 23-án tizenkét embert, hat férfit és hat nőt égettek meg a Boszorkánysziget területén, köztük az akkor már 82 esztendős Rózsa Dánielt, a város leggazdagabb polgárát és egykori bíráját, valamint az őt vádoló bábaasszonyt, Kökényné Nagy Annát is. Az utolsó boszorkányégetés 1756-ban volt Magyarországon. 1768-ban Mária Terézia királynő betiltotta ezeket az eljárásokat.

Forrás (kép és szöveg): Wikipedia