"A lány ijedt volt, remegett, de nem csodálkozott, hogy ott talált engem. Hálás volt nekem. Kék szeme ragyogott, ahogy rám nézett. Megölelt, én pedig úgy éreztem, teljesen elgyengülök, szinte megsemmisültem a közelségétől.
– Már észrevettem, hogy napok óta követ. Miért?
– Nem akartam, hogy baja essen, és kíváncsi voltam. Látni akartam, de tudom, hogy a múltkori beszélgetésünkkel eljátszottam a lehetőséget, hogy megbízzon bennem.
– Mindenkinek jár még egy esély. A dolgok nem feketék vagy fehérek, hiszen jóság mindenhol van, csak meg kell találnunk! Ha ön olyan elvetemült lenne, mint ahogy először gondoltam, akkor most nem segített volna rajtam.
– Tanítsa meg nekem, hogy hogyan tud ennyire derűs maradni! Mutassa meg, hogyan él, mit szeret és mik a vágyai!
Bólintott és megfogta a kezem. Mintha ősidők óta erre vártam volna. Soha többé nem akartam őt elengedni.
Csodálatos három hetet töltöttünk együtt. Mindenhová követtem, megmutatta a világát, és én sok új dologra rácsodálkoztam. Átéltem azt, amiről korábban nem is sejtettem, hogy létezhet. A szépet és a jót látta mindenben.
– Nézze, milyen gyönyörű a patak! – állt meg a lány az erdő szélén, a kis fahíd mellett. A víz halkan csacsogott. Az erdő fái már levetették lombruhájukat. November vége volt, de a nap olyan melegen sütött, mint kora ősszel.
– Akkor is szépnek látja, ha megárad? Ha hömpölyögve letarolja a vetést, elönti a falvakat és hajléktalanná teszi az embereket?
– Nem. Akkor annak fogok örülni, hogy az életük megmaradt, és segítek nekik az újrakezdésben. És mit szól a napsütéshez? Az enyhe télhez?
– Igen, ezek valóban szép és hasznos dolgok. Az eredményük: aszály és elszaporodó patkányok – mondtam cinikusan.
A lány megcsóválta a fejét.
– És a tűz? A meleg kályha, a gyertya fénye, a készülő ebéd illata?
– Tűzvész. Felégetett városok. Háború. Halál – feleltem tárgyilagosan.
Séta közben elértük a város főterét. Az élet zajlott, épp vásár volt. A színes forgatagban az emberek lökdösődtek, nevettek vagy veszekedtek egymással, hangzavar és ételszag vett körül minket. A lány rám nézett, és hiába álltunk a tömeg kellős közepén, nem látott mást rajtam kívül.
– Amikor kitör a vész, akkor derül ki, hogy ki milyen ember. Én tudom, hogy sokan döntenének helyesen – mondta, és láttam rajta, azt szeretné, ha ezzel egyetértenék. De nem tehettem. Lételemem volt a kétkedés és a tagadás. Oly sok rosszat láttam már életemben, annyi emberben csalódtam, hogy nem mondhattam mást:
– Hiszi maga. Én viszont tudom, hogy a bajban mindenki állattá válik. Akivel eddig találkoztam, mind csak saját magára gondolt. Együttérzésnek a csírája sem volt bennük. Öltek, romboltak, ha kellett. Ha nem kellett, akkor is. Kivetkőztek emberi mivoltukból.
– Maga mindenben csak a rosszat látja. Akkor mondok mást: látja ott azt a párocskát? Azt a magas fiút és a barna szoknyás lányt – mutatott a kosárfonó portékáját nézegető két fiatalra. – A jövő héten összeházasodnak. És nem azért, mert a családjuk így akarja. Hanem mert szeretik egymást.
– Biztos, hogy szerelemből? A fiúnak nem a lány földje kell? Ha nem érdekből esküsznek, akkor is megromlik a kapcsolatuk. Örök szerelem nincs. A legjobb esetben néhány éven belül már csak megszokásból élnek egy fedél alatt. Mindketten más ágyában kötnek ki. Vagy zsémbes, megkeseredett vénségek lesznek. De az is lehet, hogy agyonverik egymást.
– Ennél talán szebb lesz az életük. Hiszen lehet, hogy negyven év múlva is ugyanilyen szeretettel néznek majd egymásra, és ha eljön az idő, együtt alszanak el örökre – mondta a lány, és tiszta kék szeme felragyogott."